|
A természet örök társ. Nem engedi, hogy egyedül légy ha nem akarsz és engedi, hogy egyedül légy, ha arra van szükséged. Tegnap néztem a napsugár simogatta, árnyékkal ölelt utat..régen láttam. Megérkezett a tavasz. Az idő múlásával megláttam a szépet minden évszakban...de a tavasz, az páratlanul gyönyörködtet. Az egész zsongó, ébredező közeg, a szellő simogatása (szeretkeztetek már a szellővel? milyen gyengéd...:)), a vattacukor-felhők kedves osonása..A fák kecsesen ásítottak...és én csak sétáltam, egyedül, egyik lábam a másik után rakva. Eszembe jutott, amikor télen láttam a fa és az esőcseppek kedves együttlétét. Az esőcseppek a levelekről lassan csúsztak le..de a fa nem engedte őket..nem akarta elveszíteni. Az esőcseppekben megcsillant a fa arca. Mosolygott. csöpp-csöpp...az esőcseppek a társaikhoz simultak. De így sem váltak el egymástól. Mert az esőcseppek beleivódtak a földbe pár nappal később és a fát táplálták és segítették. Eggyé váltak. :)
Fehér, vatta-féle csillámporral hintett szüzihó
simogatja lágyan és kedvesen a fákat, házakat…
A lámpák félve pillantanak erre a gyöngédségre…
Hópihék simulnak egymáshoz óvó közegben.
Ropog a hó és kész az emlék-kép…míg el nem olvad…
Tegnap ahogy sétáltam haza mosolyogtam.(ami akkor is jellemző rám, amikor egyedül vagyok, és ezért néha furán is néznek rám az emberek). Néztem a fákat, a mohákat, a szép eget, kellemes volt az idő, volt csokim, szóval minden közrejátszott abban, hogy tényleg ott legyen az a mosoly. Szép szó amúgy is. Jó leírni is.(próbáljátok csak ki, biztos el is fogtok mosolyogni rajta:)) Ahogy haladtam el a házak mellett és eszembe jutott, hogy itt még tavaly egy néni figyelmeztetett, hogy sár van és menjek inkább körbe a járdán. Most üres a ház, az ablakok betörtek, a néni meghalt. Kedves néni volt. És minden elmúlik, emlék marad. Vannak kedves emlékek, vannak amik összeszorítják a gyomrom. Nincs akivel egyszerre lépjek.. De élnünk kell! Nem csak lenni, nem erre születtünk, és igenis, hinni kell a csodákban is! Kétféleképpen is lehet látni a világot: mindig szar, csak néha szépnek látjuk, vagy mindig szép, csak az élettel együtt járó problémák néha szarrá teszik. Örüljünk mindennek, aminek lehet, lehet akár az egy fáról leszökő esőcsepp is! A fájdalom úgyis mindig jelen lesz, hiszen ez az élet jele..
 "S az elmúlás a legnagyobb ajándékozó..."
Hétfőn megálltam az iskola udvarán és becsukott szemmel hagytam, hogy a nap melegítse az arcom. Megbeszéltük, hogy ő energiát fog nekem adni, cserébe én meg szeretni és tisztelni fogom. Kb. 5 percig álltam ott, éreztem, ahogy a bőrömet kellemesen melegíti és azt vettem észre magamon, hogy mosolygok. Aztán ez már kihatott az egész napomra, este séta, néztük a csillagokat, a fákat, olyan gyönyörű a világunk. Miért nem veszi ezt észre sok ember? Miért kell eldobni a szemetet, ha ott van mellette egy kuka? Annyi energiát ad a természet. De ő kevés szeretetet kap. Sajnálom. Pedig milyen jó felvenni a kabátot, bakancsot, sapit, kesztyűt és csak sétálni, nézelődni, a szemünknek örömet okozni, nem törődni a rossz dolgokkal, csak magunkba szippantani a friss, hideg, de milyen boldogságot adó levegőt!:)
Az állandó gondolkodás, amely egy elég rezignált, búskomor hangulatot eredményez a hétköznapokban nagyon lélekölő lehet. Meg kell tanulnunk kettéválasztani és egyben középútra is terelni az énünket. Félő, hogy ha beilleszkedünk a hétköznapok napról-napra élésébe gondolatainkra nem szánunk elég időt. Pedig fontos őket ápolni. De sajnos ez nem elég. Muszáj kiállni az igazunkért és olykor az igazságtalan dolgokat is elviselni sírás nélkül, mert az éléshez ez kell. Ahhoz, hogy ne csak legyünk. Éljünk! Minden percet köszönjünk meg, ha lehet gyönyörködjünk és csak az érzelmeink által felépített világban éljünk, de muszáj megállnunk a helyünket a más és több ember által felépített életben is, mert ha nem, kihasználnak és becsapnak. Nem szabad naivnak lenni. Azok az emberek, akiket szeretnéd, hogy észrevegyék, hogy milyen vagy, látni fogják.
Gyöngéd lennék… bogárszemű Boldogság!
Csókot lihegnék az éj arcába,
kéjes szemekkel éreztetném, hogy nincs hiába!
Nyelvemmel kérném kéksége küldte
évezredes múltját.
Kezemmel törném jövője gondolathalottját!…
Miért?
Mert szívemmel érzem a jelen fényéhes mivoltát…
Repceföldön szaladgálnék...ki tart velem?...
(A fogantyút csak veszély esetén szabad meghúzni. Aki indokolatlanul meghúzza megbüntetik.) És itt állok, igen. Az emberek társukkal dolgukra igyekeznek. Én egyedül vagyok. Az előbb megnéztem-csodáltam a jelentkező fákat. Az ég ma reggel mágneses volt. Írok. Mindent ki magamból. De akkor érdekelnie kell az embereknek a róka-macskaszemű látásmódom. És megint könnyes a szemem. De "nem szabad túlzásokba esnem". Nem sírok. Miért mindig az a kibaszott külső és kor? Mert mi lenne, ha nem lenne kor és külső test. Lélek-kettős-élet, ahol gondolatban szeretkezünk áltestünknek cinikusan integetve és simogatjuk a levegőt lépteinkkel. Mert a simogatás aztán jó dolog. És akkor nem érdekelne senkit az alakom, a korom, a tollazatom, a madárkülsőm elrepülve búcsút intve lelkemtől, amely ott maradna és csak a jót látná.
. A világ el van baszva. Pedig milyen gyönyörű! Bassza meg magát a világ és legyen egy szebb, új! Ahol nincs szar és pofon csak gyönyör, gyönyörködés és csók. A csók is lesz! Mennyire fázom. De hagyjatok, ne kísértsetek külsőségetek gyémántjával! Szomorúság! A faszba, nem erről van szó. Egy részem tudatosan hagytam el, még össze kell fornia, hogy a teljesség egymáshoz simuljon. Addig pedig..testben és lélekben egyedül, mégis meleg szívvel fagyosan várok, hogy mellémszegődjön utan során valaki, aki még látja a csodát. Buja szerelmespár ül mellettem. Izzik, már éget. Megégek! Elhamvadok! Por leszek és porszem, mely zsúfolt közegben társaival önfeledt játékba kezd. A róka-macskaszemű lány..érzések. Most csillogott a szemem. A jobb jobban. (2005.január)
 "Nem ítélni. +kezdeni. felmutatni. elengedni. /gyönyörködni/"
Akarom!
Mindenség-rejtette halhatatlan, fényes szemekkel tekintek Rád,
ki ott, távolszagú képtelenség részeként élsz!
Csak éjjel érezhetlek magam mellett…
reggelente hiába kérsz…
Te ott, én itt?
Bársonytapintású, vak világ!
Ugye vársz rám majd
és hívsz, hogy menjek!
És én lihegő tájat tekintve
lelkemben örömmel sietek
Hozzád!
és ott állsz és ölelsz
és én már akkor hogy vágyom
Rád!
Aztán Egyként vízszintes helyzetben
könnyezzük meg életünket.
Neked hiányzik a lány
nekem hiányzol te.
Nincs ez így rendben…
Számmal véresre izgatnám a gondolatod
Arról, hogy vagyok, Neked, együtt, Egyben!
Bejárnám a Világod, utazni akarok!
Nézz szét Te is bennem!...
Simulna két bőrcafat…
és sebzett életünket együtt síratnánk kéjben…
Akár csak egy éjjel!
Miért hallgatom egyedül sóhajtásaim neszét?
Miért nézem meredt halottszemekkel a Mindenséget?
Miért élem meg a nincs-Te-lenséget?
Hisz’ Te úgysem akarnád…
De azért meleget adhatnál…
és újból napraforgó lettem…
Jól vagyok én így. csak néha még megzavarnak ezek a világos dolgok.
A Te érzéseid voltak a föld, hogy biztosan álljak. És mindig szomorú, aki fél és szeret. Menj, és hagyj. Mi már egy ideje nem vagyunk együtt. A lélek számít. A test csak egy eszköz, hogy olyan játékot játsz, amihez kedved van. ˝Szétvált testünkön kívül semmi sem kapcsolt bennünket össze…˝
Betegen, ismét egyedül. Ismerősként mosoly rajzolódik gúnyosan erre az érzésre.
Ma a vonaton ismerős illatot éreztem. 2003-ban éreztem utoljára ilyet. Elfogott az elmúlás gyomorszorító érzése. És mennyi minden történt azóta! Hányféle szerelem, mennyi csalódásérzet, vonzódás, vágyódás, gondolatzavar… vigyázni kell ezzel a testápoló? krémszerű szerelemmel. Mindenféleképpen beleivódik a bőrünkbe… most jön a remény időszak. Lassan megutálom, de még mindig jól esik, ha valaki elhiteti velem, hogy megéri. És várom azt a valakit. És már nem kellesz…
És légyen az ember önmaga, önnön valós érzelmeit nem leplezve higyjen, ha kell hát egész életén át egyedül!
És most kinézek a pesti lakásból torkomban hányingert keltő izgalommal.
Sajnálom és szinte gyűlölöm, hogy ekkora szeretetéhségem van és hogy ennyi érzéshalmot tudok adni. Utálom, hogy ezzel eltaszítom magamtól a szerelmet.
Nem jönnek a szavak az ajkaimra, elszorítottál bennem valamit. És megint vége. Tizenegyedik alkalommal megint vége, és csak azért, mert a völgy, ami bennem van és szeretettel domb alakot ölthet egyre mélyebb. Ideje lenne megváltoznom. De még mindig nem akarok. Egy ember bíztat, hogy ne legyek más, és már nekem ez elég. és nem kellesz, ha nem akarsz. menj csak nyugodtan. én már elengedtelek. (2005. szeptember)
Egy nagy világban álmodom meg a holdkarjával ölelő végtelen selyemgondolatú szépséget!
Kapunk és kérünk a kékfényű létféltő,betakaró oxigénből… napsárga lelkem az öledbe ültetem gyöngykönnycseppjeimből nyakláncot készítek Neked! Csak úgy, kedvesen! Ajkaimat érinti finom Te-illat és a füleimbe mosolygod, hogy… Hallgatnám szívveréséd, mellkas-párnádon pihentetve fejem…Élőmeleg testet érintő szempilla-susogás és ajkaim görbéjének útja! Feléd nyílok ki, hogy bennem légy! Mindenestül! Testölelő-lélekközelségedre vágyom…gyere, feküdj ide mellém!
Itt egy kis földút, derékig érő fűszálak, citromsárga virágok között sétálok, megölelem a fát, örülök, hogy van. Tóparton ülök, látott tó(!), várok, közben a vízfelszínen pihentetem szemeim. Elmerülök a kékségben. Az Égben.
Belemélyedek a friss, esőtől nedves földbe.Csend van, és én csak fekszem. Becsukom szemeim, érzem, ahogy a nap belémbújtatja finoman melegítő sugarait. Most csak én vagyok, és az engem ölelő természet. Aztán érzem, hogy jössz… a lelkemben már ott fekszel velem.. és olyan jó…
kaiho
Szomorúság kopogott a test-ajtómon, beengedtem egy sóhajjal. Lelkemből kért szomj-oltó fényt, szárnyaimat kitárva nyújtottam át neki.
Ma távoli a szó, ami mosolyra gördíti a száj-vonalam. Egyenes. Nem érzi ezt a térbe fulladt küldött-érzés, mert nem érint, nem lát, nem hall. Talán csak most gondolom, hogy az egy-lélek szétválni akar, anélkül, hogy őt, vagy engem szóra méltatott volna. Milyen egység ez? Szekrény mögött megbújó, hallgatózó és váró, kezeket dörzsölve vigyorgó, éles-belsőhangú gondolat. Én akarom. Őt.
Remény-meleg kettőnk felé irányított izgatás, rikító rózsaszín égbe fulladt belenyugvó jól-vagy-érzés. Sajog belül és megint nem kérdezett, hogy akarom-e, én meg gyenge vagyok és engedem beljebb, és ő meg csak jön, egy délután alatt egészen mélyre jutott, ügyes. Nem pillanatnyi, mint az őt kiegészítő érzés. Bár ő sem mindig rövid időre látogat belém. Csak sokszor heves-öröm, a többi meg háttérben integető boldogság. Talán most is ott van. Csak nem engedem látni a szemeimmel, érezni a szívemmel. Lehet félek is tőle. Őt meg már megszoktam, így vele élek.
(kaiho - finn szó, jelentése: szomorúság, vágyódás)
Semmi-kérte jövő, megszakadok belül, nehezek a gondolataim, könnyebb lenne letenni őket a földre, és szellemként elsétálni mellettük. Jó volna hűsvizű folyó partján veled csókolózni. Minden olyan túlélhetetlen mély. Félek. Te olyan keveset kérsz, amilyen keveset tudsz adni. Bár odaadhatnék mindent belőlem! Bár kérnéd! Mutatnád a világod, és én szaladnék azonnal, ha hívnál. De nem engedsz be. Neked így jó. Hiszen egy élet meg mégegy élet az két élet. Ezt mindenki ki tudja számolni. Csak én vagyok ilyen, hogy amikor rád gondolok, eggyé válnék veled. Kitaláltam, hogy nem leszek beléd szerelmes ha nem vagyunk egymás mellett. És akkor nem fogsz hiányozni, és mindig csak örülni fogok, hogy találkozunk és hogy veled lehetek. Minden olyan könnyed lesz, mint az elején. Igen, ez jó megoldásnak tűnik. Valóban logikus, ámbár kivitelezhetetlen. Kellemetlen, hogy ilyen érzékeny kegyed.
Még hólepte fehér-szőnyegen sétálunk piszkos cipőnket tisztítva
Lelkünk fényével havas-bájos lét-féltésünket gyöngén elfojtva,
Még fagyos mosollyal köszönünk a szerelem-nyújtotta
Te-és én fogalomnak, most, így januárban.
De már a fák farsang-hagyta virágzásába
Érkezel hozzám? (azt még nem tudhatom)
Így Nap-adta sárga huncut fájdalommal
jegyzem le ezt az április adta jövő-kép-rajzot
és ha még alföld-lapos lesz is ez a része
akkoris azokra a Hegyekre fogok gondolni, amiket veled átéltem!
Egy kis tealevél köröz, majd lassan lecsücsül a csésze fenekére. Végignézem, ahogy leér, közben bágyadtam szippantom be a szomorúság-illatú levegőt az alvó szobámban. Már csak egy kis asztali lámpa ad utat az ujjaimnak a billentyűkhöz; de úgy érzem írnom kell, mert bennem vannak a szavak, nyomják a mellkasom, ki akarnak szabadulni… előtte a szememben fürdenek egyet, ha belenézel láthatod, milyen sokan vannak…
Egy őszi napon lehullottam arról a boldogság-fáról, amin a levelek összeforrhatnak az ágakkal és úgy érezhetik, tartoznak valakihez, miközben a szellő kedvesen simogatja őket. Lehulltam, földet értem, megijedtem. Te éppen arra sétáltál a Népligetben egy kis földúton, hideg-csípte kedves-piros arcod lágyan bújtattad fehér sáladba, ami nyakadat ölelte. Szív-gondolataidból kidugva picit fejed megláttál, lehajoltál, majd tenyeredbe vettél. Azt mondtad ne féljek, értem jöttél, hazaviszel és majd vigyázol rám. Beleraktál a könyvedbe, lapjai óvón simultak rám, ősz-illatom átjárta a múlt lehelletű lapokat, régi életű favoltom csöndesen feküdt a táskádban. Megláttad egy halott levélben ott rejlő a szépségét, észrevetted a színeit, holott tudtad, hogy ő már sosem lesz ugyanolyan vidáman zöldellő levél azon a fán, mert egyszer már lehullott, és nagyot huppant, kitört belőle néhány darab az erezete mentén.
/Talán mindannyian lehullunk arról a fáról egyszer, hogy új leveleket hajthasson az ágra, hogy azok is megérinthessék a szellőt és megérezzék azt az illatot, ami mosolyra készteti őket./
Szavakkal kedveskedtél nekem, én közben figyeltelek és minden egyes érintéseddel közelebbinek éreztelek.
Az idő múlásával megértetted, hogy az a levél, amit ott találtál, az a kiszáradt kis növénydarab, ami olyan szépen mutat a szobádban a polcon és úgy szeret ott lenni talán valami mélyebb, hatalmasabb helyről táncolt a cipőd orra elé.
Azzal, hogy befogadtad, falevél-lelkemnek otthont adtál… Tavasz-illat táncolt a szobádba, és lelkem is csak annyit kért, hagyj ott a polcon még, vigyázz rám, gyönyörködj a színeimben, érints meg, szeress. S ha a világnak lelke van, az majd értem jön, testet ad, és akkor majd megölelhetlek és megcsókolhatlak, hogy megköszönjem azt, hogy a hatalmas levélkupacból engem emeltél fel.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
