Midőn az est, e lágyan takaró
  fekete, síma bársonytakaró,
  melyet terít egy óriási dajka,
  a féltett földet lassan eltakarja
  s oly óvatossan, hogy minden füszál
  lágy leple alatt egyenessen áll
  és nem kap a virágok szirma ráncot
  s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
  nem veszti a szivárványos zománcot
  és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
  e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
  hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
  olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
  vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
  vagy kávéházban bámészan vigyázd,
  hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
  vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
  nézzed a lombon át a lusta holdat;
  vagy országúton, melyet por lepett el,
  álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
  vagy a hajónak ingó padlatán
  szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
  vagy idegen várost bolygván keresztül
  állj meg a sarkokon csodálni restül
  a távol utcák hosszú fonalát,
  az utcalángok kettős vonalát;
  vagy épp a vízi városban, a Riván,
  hol lángot apróz matt opáltükör,
  merengj a messze multba visszaríván,
  melynek emléke édesen gyötör,
  elmúlt korodba, mely miként a bűvös
  lámpának képe van is már, de nincs is,
  melynek emléke sohse lehet hűvös,
  melynek emléke teher is, de kincs is:
  ott emlékektől terhes fejedet
  a márványföldnek elcsüggesztheted:
  csupa szépség közt és gyönyörben járván
  mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
  ez a sok szépség mind mire való?
  mégis csak arra fogsz gondolni árván:
  minek a selymes víz, a tarka márvány?
  minek az est, e szárnyas takaró?
  miért a dombok és miért a lombok
  s a tenger, melybe nem vet magvető?
  minek az árok, minek az apályok
  s a felhők, e bús Danaida-lányok
  s a nap, ez égő szizifuszi kő?
  miért az emlékek, miért a multak?
  miért a lámpák és miért a holdak?
  miért a végét nem lelő idő?
  vagy vedd példának a piciny füszálat:
  miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
  miért szárad le, hogyha újra nő?