Egyszer-csak egyszer-láttalak; hány éve,

Nem mondhatom - de nem sok éve még.

Éjfél volt, július, s a teliholdról,

Mely mint a lelked szállott fenn, kutatva

Az égen át vivő meredek ösvényt,

Ezüst-selyem fényfátyol hullt alá,

És csend és bágyadás és szunnyadás

Hullott egy elvarázsolt kertbe s ott

Ezernyi égrenéző rózsaarcra,

Hol még a szél is csak lábujjhegyen járt –

Igen, a felnéző rózsákra hullott,

Melyek szerelmes fényéért lehelték

Ki illat-lelküket vad vágy-halálban –

A felfelé néző rózsákra hullott,

S azok mosolyogva haltak, elbüvölten

Tőled s jelenléted költészetétől.

Fehér ruhádban egy ibolya-halmon

Félig feküdtél; míg a holdsugár

A felnéző rózsákra és a te

Felnéző – a hajh, borús – orcádra hullott.

A Végzet volt-e ott, e nyári éjen –

A Végzet-e (mit Búnak is neveznek),

Amely megállitott a kertkapúnál,

Hogy szívjam alvó rózsák illat-árját?

Nem volt nesz – a gyülölt világ már aludt,

Csupán te nem, meg én. (Ah ég! – Ah, Isten!

Hogy ver szivem, e két szót összefűzve!) –

Csupán te nem, meg én. Megálltam – néztem –

S egy perc alatt minden köddé foszolt.

(Mert ne felejtsd, hogy elvarázsolt kert volt!)

A holdsugár gyöngyfénye kialudt:

A moh-lepett halmok, kanyargó ösvény,

Boldog virágok és szomorkodó fák

Eltűntek ismét, és a rózsillat

Rajongó szellők karja közt kimúlt.

És semmi sem volt, csak te – sőt nem is te,

Csak földöntúli fényt ontó szemed,

Csak lelked: égre pillantó szemedben.

Csak ezt láttam – s ez volt egész világom!

Csak ezt láttam – csak ezt, órákon át,

Csak ezt, amíg lassan leszállt a hold.

A szív mily vad regényei lehettek

E mennyei kristálygolyókba írva!

Mily zord jajok! De mily fennkölt reménység!

Mily tenger büszkeségnek tiszta csöndje!

Mily vakmerő becsvágy! De mily elmélyült,

Óh, mily határtalan szeretni-bírás!

De végre most leszállt a szép Diána

Nyugatra, viharfelhők nyughelyére;

S te, mint kisértet, ott a síri fák közt

Továbbsuhantál. Csak szemed maradt ott.

Akart maradni – sohse távozott el,

Ez nem hagyott el (nem miként reményem),

Ez elkisér – vezet sok éve már.

Ez hű segítőm, s én szolgája, rabja.

Tisztsége, hogy felgyújtson, ösztönözzön –

S az én dolgom; e fényben üdvözülni,

És megtisztulva villámos tüzében,

E túlvilági tűztől válni szentté.

Lelkembe Szépséget (reményt) lehel –

Az égen, messze fent él – csillag ez, mely

Előtt e halk, bús éjben térdelek;

S még nappal is, a déli fényözönben

Ezt látom: e két édesen sugárzó