Vajda János: Nádas tavon
Fönn az égen ragyogó nap. Csillanó tükrén a tónak, Mint az árnyék, leng a csónak.
Mint az árnyék, olyan halkan, Észrevétlen, mondhatatlan Andalító hangulatban.
A vad alszik a berekben. Fegyveremmel az ölemben Ringatózom önfeledten.
Nézem ezt a szép világot. Mennyi bűbáj, mily talányok! Mind, amit körültem látok.
Nap alattam, nap fölöttem, Aranyos, tüzes felhőben, Lenn a fénylő víztükörben.
Itt az ég a földet éri. Tán szerelme csókját kéri... Minden oly csodás, tündéri.
Mi megyünk-e vagy a felhő, Vagy a lenge déli szellő, A szelíden rám lehellő?
Gondolatom messze téved Kék ürén a semmiségnek. Földi élet, hol a réved?
Szélei nádligeteknek Tünedeznek, megjelennek. Képe a forgó jelennek...
Most a nap megáll az égen, Dicsőség fényözönében, Csöndessége fönségében.
S minden olyan mozdulatlan... Mult, jövendő tán együtt van Ebben az egy pillanatban?
A levegő meg se lebben, Minden alszik... és a lelkem Ring egy méla sejtelemben:
Hátha minden e világon, Földi életem, halálom Csak mese, csalódás, álom?...
|