Baudelaire: Beszélgetés
Tündöklő őszi ég, rózsaszín ragyogás vagy, de énbennem a gyász tengerként nő s kicsap, s ha visszafut, maró emlékü számadásnak itt marad ajkamon a keserű iszap.
Áruló keblemet hiába tapogatja, barátnőm, a kezed; roncs az, dobogni rest: szétdúlta, tépte rég a nő vad foga, karma. Megették szivem az állatok; ne keresd.
Palota volt szivem, s a tömeg összeköpdös, és most itt tombol, öl, iszik és acsarog. - Tárt kebledről milyen parfőm felhője röpdös!
Lelkek vad ostora, Szépség, te akarod! Mint ünnep, égsz, ragyogsz: jöjj, óh tűz-szemű zsarnok, gyújtsd fel a szemetet, mit meghagytak a barmok!
|